Eleje: http://lost5x18.blog.hu/

Bram kinyitotta a szemét. Sötétség vette körül és sűrű, nehéz csend. Ahogy egyenként visszatértek az érzékei, úgy vágott a húsába a félelem. Annak a háznak a padlóján feküdt, ahová rémalmaiban sem kívánkozott volna! Látása percek múlva sem alkalmazkodott a helyiség fojtó sötétjéhez, ezért erőt véve magán előhalászta zsebéből az öngyújtóját és felkattintotta. A homály, mintha nehezére esne, kelletlenül oszladozni kezdett és Bram egy petróleumlámpát vett észre az asztalon. Meggyújtotta.
Tompa fény áradt szét a puritánul berendezett faházban. Az egyetlen asztal mellett két zsámoly állt, a túlsó fal előtt kopott hintaszék, mögötte néhány polccal, amin pókhálós üvegek sorakoztak. Bram óvatos léptekkel az ajtóhoz lépett.
Zárva! Még egyszer megrángatta a kilincset, de a gyengének tűnő szerkezet nem engedett.
Körbe pillantott, hátha talál valami pajszerként használható eszközt, amikor odakint mozgást vett észre. Bram megdermedt. Az ablak túloldaláról lobogó fáklya fénye hatolt a helyiségbe.
Ilana? Akkor megmenekült - futott át rajta, ám a következő pillanatban az üres hintaszék megnyikordult, majd végtelen lassúsággal, idegtépően hintázni kezdett. Előre, majd hátra.
Bram szívébe belemarkolt a félelem, teste reszketni kezdett.
A kinti fáklyafény közben egész közel ért az ablakhoz, majd valaki benézett a házba. Bram fohászkodni kezdett, hogy Ilana legyen az. Összeszedte minden erejét, és nem törődve a hintázó székkel az ablak elé lépett.
Kerek képű ismeretlen bámult vissza rá odakintről, szeme hatalmasra tágult az ijedtségtől. A kintről leskelődő alak felüvöltött és hanyatt-homlok elrohant. Bram utána akart kiáltani, de nem jött ki hang a torkán.
A karosszék nyikorgása abbamaradt, és Bram hatalmas ütést érzett a vállán. Mintha a ház kiugrott volna alóla. Előre esett.
És akkor a bejárati ajtó lassan kinyílt. Bram felpattant volna, de valami odaszegezte a padlóhoz, levegőt venni is képtelen volt.
Ismét megmozdult alatta a padló, az ajtó becsapódott. Azután röpködni kezdtek az üvegek.



Némán, gondolataiba temetkezve haladt a kis csapat Ben nyomában. Jack és Sawyer felváltva támogatták a sápadtsága ellenére már könnyebben gyalogló Kate-et, így másztak meg egy sziklás domboldalt, ami után sűrű bozótos rész következett.
Sawyer az elöl szaporázó Ben után sietett.
- Eszembe jutott Horace Goodspeed. A DHARMA-nak volt egy projektje valami bonyolult számításról, ami 2020-ra jósolta a világvégét.
Ben megállt. - Elég hátborzongató, nem gondolod? Alig két évet tévedtek - mondta hűvösen, és faképnél hagyta Sawyert.
Valamivel arrébb patak állta útjukat. Ben lejjebb gyalogolt és egy nagyobb kövekből kirakott gázlóhoz vezette őket. A patakot és az erdőt maguk mögött hagyva lankás rét szélére értek. A nap sápadtan pislogott ki a szürke felhők közül, újra hideg szél kapott a ruhájukba. Ben végre megtörte a csendet.
- Hamarosan megérkezünk. Azt hiszem, jobb lesz, ha felkészültök néhány apróbb meglepetésre.
A következő domb tetejére érve takaros épületcsoport bukkant fel előttük. Tíz-tizenöt faház állt egy központi tér körül, akár a DHARMA faluban, némelyik előtt szedett-vedett kerttel, a gyér fűben ösvények kanyarogtak. A tér külső szélén közel szabályos körben magas faoszlopok álltak, mindegyik tetején vaskos, henger alakú fémdobozzal. Ben tovább indult volna, de Sawyer megállította.
- Nem mintha azt gondolnám, hogy egy ekkora túra végén akarsz kinyírni minket, de azért elmondhatnád, mi ez a kerítés? Nem hasonlít a másikra. Hol a kikapcsoló panel?
- Ez egy nagyon különleges biztonsági rendszer, James, nincs rajta kikapcsoló panel - nézett rá kihívóan Ben, majd felhajtotta a kapucniját, és határozott léptekkel áthaladt az oszlopok között. A többiek nem mozdultak.
- Nos? Odakint maradtok? - fordult vissza türelmetlenül.
Sawyer dörmögött valamit a bátorságról, majd megfeszítette a testét, és a kezeit füléhez szorítva átugrott a védelmi vonal fölött. Elégedetten fordult vissza a társaihoz.
- Nyugi, semmit nem érezni! Jöhettek!
A többiek egyesével átugrálva követték.
- Mi van azokban? - érdeklődött a tartályokra mutatva Kate, miután átértek. Ben felnézett az oszlopokra.
- Hamu - mondta pókerarccal. - Egy bizonyos fafajta hamuja.
Sawyer kis híján megütötte, de akkor mozgás támadt a közelben. Az épületek felől alacsony nő szaladt eléjük. Ben váltott vele néhány szót, azután Kate-hez fordult.
- Ő itt Greta. Elvisz téged az orvosi helyiségünkbe és ellátja a sebedet.
Kate kelletlenül követte a nőt, Ben pedig tovább vezette a kis csapatot. Elhaladtak pár barakkszerű épület mellett, miközben lassan már sötétedni kezdett, és a szél is újra feltámadt.
- Aki közöttünk jár, de nem közénk való!
Jack villámgyorsan fordult hátra. Egy lapos tárolóhelyiség mellett, kezében szürke fémdobozzal, idős, ősz hajú nő állt.
- Isabel? - ismert rá döbbenten.
- Én is örülök, hogy látlak, Jack. Remélem, ezúttal együttműködőbbek lesztek, mint legutóbb.
Jack idegesen felnevetett.
- Remélem, ezúttal nem akartok minket ketrecbe bezárni, mint legutóbb.
- Azért vagytok itt Jack, mert csak együtt sikerülhet az, amire készülünk. A vendégeink vagytok, nem a foglyaink.
Ben Isabelhez fordult.
- Greta azt mondta, valami történt az alsó zónánál. Nézzetek utána. Mostantól még jobban kell figyelnünk. Richardékról van már hír?
- Megtalálták Kwont. A Templomba vitték.
Hugo szeme felcsillant.
- Jin jól van?
- Ne aggódjatok, rátaláltunk, mielőtt baja történhetett volna. Azóta már Sunnal van.
Miután Isabel elköszönt, Ben az egyik füstölgő kéményű házhoz vezette a csapatot. A fal mellett, akár a szomszédos épületnél, dagadó műanyag zsákok sorakoztak. Sawyer az egyik nyitotthoz lépett, két ujjával a benne lévő szürke porba nyúlt és megszagolta.
- Jó jegesek lehetnek a járdáitok - nézett körbe. - Minek ez a rengeteg hamu mindenhol?
Ben válasz helyett Jackhez fordult.
- Melegedjetek meg odabent, én megnézem, hogy áll az ökörsütés. A meleg vízzel spóroljatok.
Éppen magukra hagyta volna őket, amikor kinyílt a mellettük álló ház ajtaja. Mind odanéztek. Pár pillanattal később egy kerekes székes kopasz ember gurult ki a verandára és vidáman feléjük intett.
- Üdv!
Jacknek arcára fagyott a mosoly. Ben visszaköszönt.
- Hello, John! - azután újra feléjük fordult. - Szeretném bemutatni nektek John Locke-ot.
A tolószékes szélesen rájuk mosolygott.
Hugo rémült arccal állt egy pillanatig, majd eldobta a gitártokot, és feldöntve egy oda támasztott kerékpárt, szaladni kezdett a házak között, segítségért kiáltozva.
John Locke érdeklődve nézett utána, azután nehézkesen felkelt a tolószékből és egy odakészített bot segítségével lesétált a döbbent társasághoz.
- Tudják, nagyon sokat javult már a lábam, de türelmesnek kell lennem, mire azt ott végleg elfelejthetem - magyarázta kedélyesen a háta mögé mutatva, majd a tenyerét az ingébe törölgette és meghatott szemekkel kezet nyújtott Sawyernek.
- Dr. Shephard, nagyon örülök, hogy megismerhetem. Ben sokat mesélt már önről.



- Mi volt ez, szórakoztok velünk? - ragadta meg Ben gallérját Jack, ahogy becsukták maguk mögött a ház ajtaját. - Ki ez az ember? Locke halott, ezt te is ugyanolyan jól tudod, ott álltál velem a koporsója mellett!
- Elereszthetsz! - makogta Ben. - Akkor elmondom.
Jack elengedte. Sawyerrel kíváncsian várták a választ, míg Hugo csapzott hajjal, de már kissé megnyugodva rogyott le a fotelbe, ami egy halkan duruzsoló régi vaskályha mellett állt.
- Az az ember odakint valóban John Locke - kezdett bele Ben. - De egy másik John Locke, akivel nem ismerhetitek egymást.
- Nekem pont olyannak tűnt, mint amikor lemászott az Orchidea melletti kútba - vélte Miles. - Talán amnéziás lett?
Ben reménytelenül megrázta a fejét. Sawyert elöntötte a méreg.
- Tudod, mit, Pinokkió? Ugorjuk át azt a részt, amikor hetet-havat összehazudsz és térjünk egyből a lényegre! Mi a fészkes fene folyik itt?
- Ez nagyon, nagyon komplikált - szabadkozott Ben. - És tartok tőle, hogy nem igazán fog tetszeni nektek.
- Azért csak próbáld meg! Elég a ködösítésből! Azok után, amit a parton mondtál, nem tudsz már megijeszteni.
Ben kétkedve húzta fel a szemét.
- Úgy gondolod?
Sawyer dühösen összeszorította a száját. Kezdte úgy érezni, ráférne már egy újabb kiadós verés. Végül Ben beadta a derekát.
- Azt hiszem, jobb, ha leültök. Te is, Jack, hidd el, szükséged lesz rá!
Azzal belevágott.
- Miután hárman eltűntetek az Ajira gépéről, rázósan, de leszálltunk a Hidra szigetén. Azon a kifutópályán, amit ti is segítettek megépíteni.
Sawyer sötéten nézett Benre.
- Azt hittem, az a dolog csak a szívatásról szólt. Mint a nyúl és a pacemaker.
Ben körbe forgatta a szemeit, de folytatta.
- Hiába néztek ilyen értelmesen. Higgyétek el, én is így tettem, amikor a leszállást követő reggel arra ébredtem, hogy John Locke ül az ágyam szélén, ahelyett, hogy a rakodótérben lévő koporsójában feküdne.
- Ha most azt mondod, hogy a gép rázkódásától feléledt, mint Hófehérke, én komolyan... - nézett rá Sawyer vészjóslóan.
Ben nem zavartatta magát.
- A lényeg, hogy mind azt hittük, John támadt fel. De csak átverés volt, egy hamisítvány. A sziget otromba tréfája... Sajnos... történt miatta pár szerencsétlen dolog. De Jacob előrelátó volt és úgy tűnt, még időben gondoskodott arról, hogy eltakarítsa a szigetről. Hogy pontosan hogyan, azt nem tudjuk.
Hugo feszülten figyelt. Kimondottan büszkének érezte magát, de nem szólt közbe. Jack elgondolkodott a hallottakon.
- És a kinti John Locke? Mégis megváltoztattunk valamit a bombával?
Sawyer kifakadt.
- Azzal semmi mást nem értünk el, mint hogy elveszítettük Julietet! Egyikünket sem juttatta haza!
Ben a polcos szekrényhez lépett, és egy sötétkék mappát vett le róla. Lapozgatta kicsit, majd egy kivágott újságcikket tett eléjük.
- Erre a helyedben nem vennék mérget! A kinti John Locke-ot és még három másik embert 2010 áprilisában hoztuk a szigetre az Egyesült Államokból. Majdnem hat évvel azután, hogy a gépetek, az Oceanic 815-ös járata 2004. szeptember 22-én Fidzsi mellett belezuhant az óceánba. Hárman élték csak túl.
Jack keserűen felnevetett.
- Ez egyre viccesebb. Nem hárman, hatan voltunk. Bíróság előtt hazudtunk arról, ami történt, mert Locke szerint azt kellett tennünk! De már úgy látom, nem kellett volna.
- Olvasd el az alcímet, Jack - kérte Ben.
- "A TENGERBE ZUHANT GÉP HÁROM TÚLÉLŐJE KÖZÜL AZ EGYIK NYOMORÉK" - olvasta Jack hangosan és nem értette. Sawyer elvette tőle a megsárgult papírlapot, amiről John Locke tolókocsis képe mosolygott rá.
- Ennek semmi értelme! - erősködött Jack. - Azt a roncsot Sayid és Desmond szerint te rakattad oda.
Miles megköszörülte a torkát.
- Ezúttal tévedsz, nem ő tette. Láttam azt az embert, aki az egészet intézte. Charles Widmore embere volt.
Jack egy pillanatra elgondolkodott, majd folytatta.
- Mindegy. Michael is azt mondta Sayidéknak, hogy Penelope Widmore apja dobatta az óceánba. De akár így, akár úgy, Sayid látta az állítólagos fekete dobozt, ami a szigethez vezette azt a hajót! - Benre nézett. - Az egész csak egy világra szóló átverés volt, nem igaz?
Ben egészen közel hajolt Jackhez.
- Komolyan, sosem kérdezted meg magadtól, miért hoztak volna magukkal egy üres fekete dobozt? Csupán Sayidék félrevezetésére? Akkor nyilván azon sem gondolkoztál el, hogy egy hamisított készülékkel mégis hogyan találtak volna rá erre a szigetre?!



Sawyer és Jack egymást kiabálták túl, Miles és Hugo csendben hallgatták őket. Ben meg sem próbált közbe avatkozni.
- Ez totális baromság! Nem történhetett meg!
- Itt zuhantunk le! Hogy lehetne kettő abból a gépből? És belőlünk!
Végül Hugo megunta.
- Srácok, hagyjátok abba! Nem mindegy, hogy egy rejtéllyel több vagy kevesebb? Ha így is volt, már rég halottak! Mi viszont itt vagyunk!
Ben rábólintott.
- Helyes. Kezded átlátni a lényeget.
Sawyerék elhallgattak. Próbálták felfogni azt, amit nem lehet.
- Ki volt a másik kettő? - kérdezte Jack rekedten.
- Teljesen lényegtelen. Ti nem jutottatok ki élve abból a gépből.
- Akármi is változtatta meg az eredeti eseménysort, az csak az incidens után történhetett - erősködött Sawyer.
- Még mindig nem érted, nagyokos? - torkolta le Miles. - Nincs "eredeti" és "megváltozott" eseménysor! Csak egyetlen egy létezik, és az nem változhatott meg!
- Ezek szerint mégis megtette! - csapott Sawyer az újságcikkre. Jack sem hagyta annyiban a dolgot.
- Áruld el, Ben, ha az óceánba zuhant a gépünk, miért arra emlékszem, hogy itt, a dzsungelben ébredtem fel? Ha ez a papír valódi lenne, és csak hárman menekültek meg, miért hívtak minket Oceanic 6-nak, amikor hazajutottunk?
Ben széttárta a kezét.
- Talán kérdezz meg erről egy fizikust. Sajnos Faraday naplója sem segítene, mert néhány lap hiányzott belőle pont onnan, ahol valamiféle különleges csomópontokról kezdett írni. Ami biztos, hogy a gépetek úgy szállt fel Sydneyben, hogy ti harminc évvel korábban ott jártatok a DHARMA Kezdeményezésnél! És az is biztos, hogy azóta teljesen összekuszálódtak a dolgok itt is és odakint is!
Hugonak eszébe jutott valami.
- Egyszer a Discoveryn láttam egy filmet, amiben egy elemi részecskét átlőttek valami apró lyukon. Mutatták, ahogy átmegy rajta. Azután egy másik lyukat is odaraktak az első mellé, és a részecske valamiért nem tudott köztük választani, és egyszerre mindkettőn átment, ami azért elég hülye dolog. Talán valami hasonló történt velünk is, ami miatt nem tudott választani a sors és egyszerre zuhantunk le itt és egy másik helyen.
- Jól van, Einstein, ne fáraszd magad ezzel a sületlenséggel - állította le Sawyer, azután nagy levegőt vett. - Tényleg tök mindegy már, hogy történt.
Ben hátra tolta a székét.
- Azt hiszem, mára ennyi elég volt. Találtok néhány konzervet a szekrényben. A púposakat inkább hagyjátok ki. Hamarosan visszaér Richard, majd reggel folytatjuk.
- Nem valami sült húst emlegettél? - próbálkozott Hugo, de érezte, feleslegesen. Ben az ajtó felé indult. Sawyer utána szólt.
- Mi van ennek a... Locke-nak a lábával? Nem úgy kéne lennie, hogy a sziget meggyógyítja?
Ben nem felelt.
- Miért nem kértétek meg Jacobot? - kérdezte Hugo.
- Jacob nem tud rajta segíteni.
- Ember, azt mondtad, Kate-et is ő fogja meggyógyítani - értetlenkedett Sawyer.
- Hazudtam - nézett velük farkasszemet Ben.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Azt James, hogy Jacob már senkin nem tud segíteni, ugyanis húsz éve halott! Én öltem meg!



- Remélem, tetszik az új kilátás.
A szőke férfi tovább nézte a hullámzó vizet, úgy válaszolt a háta mögött álló hosszú nadrágot és csíkos inget viselő alaknak.
- Rég jártál itt.
- Nem találod szórakoztatónak? Mindig ugyanaz történik. Tologatod őket a tábládon, szabad akaratot adsz nekik, bizonygatva, hogy nem a rombolás a létük értelme, mégis minden alkalommal kiderül, hogy tévedsz. Elég volt egyetlen apró javaslatot tennem, és szinte egymást félrelökdösve tekergették előre-hátra a Horgonyt.
A szőke megfordult.
- Ezúttal másképp lesz. Hiába változtattál a szabályokon, már a béke útját választották.
- Djoser? - ráncolta a homlokát az ősz hajú férfi. - Azzal vásároltad meg, hogy örök életet kap tőled? Úgy látom, nem sokban különbözünk. Te megmutatod nekik, amire vágynak, én oda is vezetem őket.
A szoborra nézett.
- Ez lenne a nagy cél amit adtál nekik? Hogy bálványokat imádjanak? Hogy uralkodjanak felettük?
- Nem győzhetsz. Akkor sem, ha ismét miattad maradnak magukra.
A csíkos inges a távolba nézett.
- Hagyjuk a régi dolgokat. A fáraódat pedig ne féltsd. Építtet majd egy vicces kőtemplomot, remélve, ha abba temetkezik, te valamikor beváltod az ígéretedet. De nem fogod. A béke nem tart örökké, és egyre fogy az időd, Jacob. Végül úgyis megteszik majd.
A szőke félredöntötte a fejét.
- Gondolom, akit rávettél erre, nem árultad el neki a tette következményét.
- Kellett volna? Fogalmad sincs, mi mindenre volt képes, hogy megtegye. Mellesleg... jött nekem eggyel...



A sovány vacsora után a sokkoló hírek ellenére hamar ledöntötte őket a fáradtság. Sawyer és Miles a hálószobában, Jack a nappali foteljében fészkelte be magát. Hugonak egy kényelmetlen heverő jutott, amin rövid forgolódás után, korgó hassal elaludt.
Újra álmodott. Megint ugyanazt.
A bunker belsejében állt, a hálóterem melletti folyosón, éppen szemben a raktárajtóval. Hugo letette a gitártokot és bátortalanul benyitott.
A legközelebbi polcon egy feltépett doboz csokoládé hívogatta csábítóan. Beletúrt a dobozba és előhúzott egy Apollo szeletet. Gyomra egyértelműen jelezte, mit kell tennie. Kibontotta a csokoládét és beleharapott.
Mennyei íz futott végig a száján. Lehunyt szemmel, boldogan rágta az édességet, egyiket a másik után. Mikor jóllakott, pár szeletet a zsebébe csúsztatott és körülnézett a polcokon. Bab és lencsekonzervek sorakoztak katonásan, mellettük egy piros szamócalekváros üveg mosolygott rá.
Leemelte és lecsavarta a fedelét. Éppen az ujját készült beledugni, de ekkor fémesen csattant valami a háta mögött.
- Ne moccanj! Levegőt se vegyél! - hallott egy rekedt hangot Hugo.
- Haver, tudod, én csak...
- Emeld fel a kezed, hogy lássam, és nagyon lassan fordulj meg! - kiabálta az ismeretlen.
Hugo a magasba emelte az üveget és engedelmeskedett. Torzonborz figura állt a homályos folyosón, Kalasnyikovot szegezve rá.
- Reyes? Hogy a francba kerülsz te ide?! - üvöltött rá torkaszakadtából.
Hugo összerezzent és a földre ejtette a lekvárt. Az üveg nagyot koppant a padlón, majd ahelyett, hogy ezer szilánkra tört volna, csendesen begurult a polcok alá. A pillanatnyi zavart kihasználva Hugo menekülni kezdett. Félrelökte a meglepett fegyverest és megpróbált elszaladni mellette, de az a puskával utána nyúlva elgáncsolta. Mindketten a földre zuhantak, aztán dulakodni kezdtek.
Hugo megmarkolta a rajta térdeplő lábát és próbált talpra állni. Már félig sikerült, de visszahuppant. Fegyver tusája nyomódott a torkába, nyomban fulladozni kezdett. Színes csillagok táncoltak a szeme előtt, a világ lassan elsötétült. Hugo hadonászni kezdett, valahogy lejjebb lökte a torkáról a puskatust és igyekezett megmarkolni a fegyvert tartó kezet. Bal lábát a folyosó falának vetette és elrúgta magát.
Hatalmas dörrenés hallatszott és Hugo mellére mintha légkalapács sújtott volna. Köhögni kezdett. Ahogy a látása lassan visszatért, rémálomszerű kép fogadta. A földön széttárt karú torzó feküdt, a feje helyén véres massza csillogott.
Hugo öklendezni kezdett. Feltápászkodott és a falba kapaszkodva szédelgett a kijárat felé. Orrában furcsa, csípős érzés támadt, bedugult a füle. Aztán valami megtaszította, és az álomkép megváltozott.
Tííííí, Tííííí, Tííííí, Tííííí!
Apró tűszúrásnyi fájdalom minden egyes hang.
Tííííí, Tííííí, Tííííí, Tííííí!
- Ébredj, Hugo. Dolgod van.
Hugo kinyitotta a szemét. Hideg betonon feküdt, neoncső vibrált a feje fölött. Ahogy felült, fájdalom hasított a mellébe, fülében egyre hangosabban sikított a szűnni nem akaró hang.
Tííííí, Tííííí, Tííííí, Tííííí!
És ekkor egy szétlőtt fej látványa villant belé. Rémülten nézett körül, de rajta és a gitártokon kívül senki nem volt a folyosón.
Tííííí, Tííííí, Tííííí, Tííííí!
Varázsütésre minden kitisztult, hirtelen rájött, hol van és mi az az őrjítő hang. A vészjelző!
- Halló, valaki! - kiáltotta, de nem jött válasz.
Hugo felemelte a gitártokot, és a hang irányába botorkált. A számítógépes helyiség felé.
Tííííí, Tííííí, Tííííí, Tííííí!
Belépett a kupolás terembe. Sehol senki! Felpillantott a falra. A lapozós számláló 18 másodpercet mutatott, majd 17-et és 16-ot. Hugo szíve a torkába ugrott.
- Valaki! Segítség!
Senki nem felelt. Hugo pánikba esett. Két kezét a szeme elé szorította és kántálni kezdett.
- Nem vagyok itt! Nem vagyok itt! Nem vagyok itt!
Azután kilesett az ujjai mögül. A számláló épp 11-re ugrott.
Amint az álmokban gyakran előfordul, Hugo hirtelen mintha kívülről látta volna magát. Lelassult minden körülötte. Érdeklődve nézte, ahogy megmozdul és a számítógép mögé lép, azután a billentyűk fölé hajol és egyszerre több gombot lenyom. A képernyőn bonyolult szöveg szaladt át, majd a következő felirat jelent meg: *ORCHIDEA állomás* Casimir-generátor feltöltés y/n.
Hugo tétovázott. Fejében rég hallott mondat szólalt meg. "Te döntesz, Hugo. Nem kell semmi olyat tenned, amit nem akarsz."
A számláló az 5-ösre ugrott, majd a 4-esre. Hugo már tudta, mit akar tenni. Remegő ujjal nyúlt a billentyűzethez. Kellemetlen búgó hang hallatszott, a számláló a 2-esre ugrott. És ekkor csend lett. Hugo megbabonázva nézte a számlálót, ami még mindig a 2-esen állt.
Végtelennek tűnő idő telt el, azután a számláló 1-re, majd 0-ra ugrott. Zizegve pörögni kezdtek a műanyag lapok, végül piros ábrák jelentek meg a számlálón. Valami felmorajlott odalent.
- Ébredj, te álomszuszék!
Hugo kinyitotta a szemét. Sawyer állt felette és a vállát rázta. - Kelj már fel, Hugo! Valami baj van!



Odakint pirkadni kezdett. Jack és Miles az ablakon át próbálták megállapítani, mi történt. Kiabálás és futó lábak dobogása hallatszott be a szobába, majd pár pillanattal később kinyílt a bejárati ajtó. Ben állt ott, feldúltnak tűnt.
- Apróbb baleset történt az előbb - hadarta, de az arca másról árulkodott. - Valami fontosat akarok kérdezni tőled, Jack, és őszintének kell lenned!
- Furcsa ezt tőled hallani - mosolyodott el Jack fáradtan. Ben nem reagált a megjegyzésre.
- Találkoztál az apáddal azután, hogy a gépetek lezuhant ezen a szigeten?
Jack zavarba jött.
- Miért kérded?
Ben fürkészve nézett a szemébe.
- Amikor visszajöttünk a szigetre, és ti eltűntetek, Lapidus és Sun a régi DHARMA faluban találkoztak egy férfivel, aki Christianként mutatkozott be. Az apádat is így hívták.
- És? - Jack nem értette. - Biztos a repülővel jött. A Christian gyakori név.
Ben egy gyűrött fényképet húzott elő a belső zsebéből.
- Ha volt is azon a repülőn, biztosan nem így nézett ki.
Jack mélyet sóhajtott. A képről ősz hajú apja nézett vissza rá.
- Volt pár alkalom, amikor azt hittem, őt látom - ismerte be -, de csupán hallucináció volt. Nem lehetett más, hiszen...
- Haver, én ismerem őt - mondta Hugo a képre sandítva.
- Találkoztam vele, itt a szigeten.
Jack bosszúsan csóválta a fejét.
- Az nem lehetséges, mert... mert Ausztráliában halálra itta magát!
- Hát, gondolom, ezért láthattam - vont vállat Hugo. - Tudod, van nekem ez a... Néha látok dolgokat. Halott embereket. Charlie, Libby, Eko... Ana Lucia. Meg szoktak látogatni.
Jack kelletlenül elmosolyodott.
- Sajnálom Hugo. Még ha te annak is hiszed, ezek a látomások nem valódiak.
Ben Jack orra elé tartotta a fotót és megrázta.
- Biztos vagy benne? Csak mert ez a látomás éppen két perccel ezelőtt próbált átjutni a védelmi vonalunkon!



Jack tátogni kezdett, mint a partra vetett hal. Hugo a képre mutatott.
- Hát, én is őt láttam. A kunyhóban üldögélt öltönyben, amikor benéztem az ablakán.
- Jacob kunyhójában láttad? - kapta fel a fejét Ben. - Mikor történt ez?
Hugo lesütötte a szemét.
- Aznap, mikor Charlie meghalt. Elég nagy szívás volt.
Ben töprengő arcot vágott.
- Van egy súlyos problémánk, Jack, amit nem értünk. Az apádnak... illetve ami a képében odakint járkál, nem volna szabad itt lennie. És korábban sem, valahogyan mégis magára öltötte a halott John Locke testét. Kérlek, emlékezz vissza, amikor a repülőnk indulásának reggelén megkértelek, hogy menj el a koporsóért. Történt aznap bármi szokatlan, amiről tudnom kellene?
Jack a homlokát ráncolta.
- Hidd el, nem felejtem el azt a napot. De semmi különös. Elmentem a húsüzletbe Locke-ért, ráadtam apám cipőjét, aztán berak...
Ben szeme elkerekedett. Falfehér arccal állt fel.
- Hogy mit csináltál?!
Jack zavarba jött.
- Amikor Faraday anyja átadta a búcsúlevelét, azt mondta, fontos, hogy minél jobban utánozzuk a gépünk lezuhanásának körülményeit, és hogy John egy küldött lesz, ezért neki kell adnom valamit az apám holmijából.
- És te a lábára húztad Christian Shephard cipőjét? - nyílt óriásira Ben szeme.
Jack összezavarodva bólintott. Egy pillanatra vágni lehetett a csendet.
Ben a falra szerelt ódivatú telefonhoz ugrott és tárcsázott. Pár pillanattal később a vonal túlsó végén felvette valaki.
- Gyere át! Most! - szólt Ben a hallgatóba síri hangon és letette.
- Itt várjatok, amíg előkerítem Richardot! - bökött rájuk és a bejárathoz sietett.
- Csak egy egyszerű cipő! - tárta szét a karját Jack értetlenül. - Mi a baj ezzel?
Ben halálra váltan fordult vissza az ajtóból.
- Az Jack, hogy ezzel az ostoba húzással alighanem lemondhatunk a tervünkről, mert te és Eloise Hawking ránk szabadítottátok a poklot!



Egy perccel később kinyílt az ajtó és egy magas férfi hajolt be rajta. A hajnali csípős hideg a szobába áradt.
- Melyikőtök Jack Shephard?
Jack felállt.
- Rendben. Most velem kell jönnöd. Siess!
A nagydarab férfi a szobában lévők felé biccentett, majd sietősen elindult. Jack tanácstalanul Sawyerékre pillantott, és követte.
Hugo felsóhajtott.
- Srácok, rossz érzésem van. Azt hiszem, a gyomrom nem bírja az itteni kaját...
Furcsa módon Miles ezúttal nem tett epés megjegyzést, bár úgy tűnt, erősen töri rajta a fejét. Felpattant az ajtó, és egy izgatott nő rontott be rajta. Gyorsan körbe pillantott.
- Ilana vagyok. Hol van Jack? El kell különítenünk!
Most rajtuk volt a csodálkozás sora, meglepve néztek egymásra, majd a nőre. Végül Sawyer hangja jött meg.
- Egy perce vitte magával egy behemót férfi, kék pólóban. Ben hívta ide.
Ilana szemöldöke felszaladt.
- Engem küldött Ben! - mondta rekedten.
Miles csettintett a kezével.
- Megvan! Bram a neve. Már találkoztam vele egyszer - magyarázta. - Mielőtt Charles Widmore hajójával ide indultunk.
- Az lehetetlen!
- Jó az arcmemóriám - felelte sértődötten a kínai. - Ő volt az, elhiheted. Lóg nekem egy tacoval.
A fejét rázta Ilana.
- Bram halott. Már öt éve, hogy rátaláltunk a Templom falánál.
Miles bambán nézett a lányra.
- Már ez is kezdi... - motyogta Hugo maga elé.
Ilana előhúzta az övébe tűzött kézirádiót és idegesen beleszólt.
- Ben, ott vagy még? Attól tartok, elveszítettük Shephardöt.
Megreccsent a rádió.
- Mi a fenéről beszélsz? - hallották Ben elfúló hangját a készülékből.
- Itt járt valaki és magával vitte. Storm szerint Bram volt az.
Pár másodperc múlva érkezett csak válasz.
- Maradj mellettük!



Odakintről puffanó hangok hallatszottak gyors egymásutánban. Szirénaszó hasított a csendbe, majd nem sokkal később újra kinyílt az ajtó, és három szürke marslakó lépett be rajta. Hugo felkiáltott.
Az érkezők ruháját és az arcukra húzott gázálarcot vastag hamuréteg borította.
Ben lerántotta a gázálarcát és leütögette róla a szürke port. Hamufelhő hullt a szoba padlójára. A mellette álló alak is követte a példáját, rövidesen Richard Alpert nyúzott arca került elő a maszk alól. A harmadik látogató a félig nyitott ajtóból próbálta szemmel tartani a környéket, ami nem lehetett könnyű az odakint pergő sűrű hamuesőben.
- Lezártuk a tábort - lihegte Alpert. - Mondjátok el, hogy történt!
Ilana lehunyta a szemét.
- Nem tudom megmagyarázni, de úgy néz ki, Bram járt itt és elcsalta Shephardöt mielőtt még...
Alpert nem értette.
- Te magad égetted el a testét évekkel ezelőtt. Hogy kerülhetett volna most elő?
Ben elgondolkodva támaszkodott a falnak. Azután idegesen elnevette magát.
- Újra átvert minket! Még téged is, Ilana!
- Nem értelek - mondta a lány.
- Egyszerű trükk. Mivel ő maga nem léphetett át a kerítésünkön, szüksége volt valakire, akit rávehet. Ezért rabolta el Bramot! Először ide hozta, hogy elcsalja neki Jacket, azután vihette vissza pár évvel korábbra és szabadult meg tőle ott, ahol biztosra vehette, hogy rátalálunk és azt hisszük, elmúlt a veszély.
Alpert szörnyülködve hallgatta.
- Igen... Valahogy így lehetett. Elaltatta a gyanúnkat.
- Ha nála van Jack Shephard... - Ilana elhallgatott.
Sawyer indulni készült.
- Ne húzzuk az időt! Ha sietünk, még utolérhetjük.
- Semmi értelme nem volna - emelte fel a kezét Alpert. - Jack bizonyára már nincs ezen a helyen. Mi viszont...
- Hogy érted azt, hogy...
- Richard, ki kell ürítenünk a tábort! Mindenkit a Templomba viszünk - mondta gyorsan Ilana.
Alpert a levegőbe csapott.
- Jack nélkül semmi esélyünk arra, hogy...
- Visszaszerezzük - ígérte Ben. - De alighanem nekünk is bűvészkednünk kell majd - tette hozzá rejtélyesen és hamutól szürke kabátja zsebéből elemlámpát vett elő.
Sawyer nem bírta tovább.
- Jól van, Gandalf, ki vele, mit akar Jacktől ez a valaki? Egyáltalán kiről beszéltek? Nincs neve?
Ben bosszúsan nézett rá.
- De, James, nagyon is van neki. Bár azután, hogy nemrég a poklot emlegettem, hidd el, nem akarod hallani!
- Mint Voldemort? - húzta fel a szemöldökét Hugo.
Alpert lemondóan fordult hozzájuk.
- Készüljetek az indulásra. Hozzatok magatokkal annyi élelmet, amennyit csak tudtok.
Az ajtónál várakozó nőhöz fordult. - Liz, szedj össze mindenkit. Mennyi idő, amíg átszerelitek az antennát?
A karcsú alak a maszkjához nyúlt és lehúzta a fejéről.
- Tíz perc, legfeljebb tizenöt.
Hugo hatalmasat nyögött, mind ránéztek. Egy pillanattal később Sawyer szája is tátva maradt. Mindketten ostoba arccal bámultak az ajtó felé.
- Libby?
- Ismerjük egymást? - kérdezte a lány csodálkozva, de Ben érzéketlenül elrontotta a pillanatot.
- Ha lehet, halasszátok ezt későbbre, most más dolgunk van!
A lány bólintott, és felrakva a gázálarcát, kiszaladt a házból. Hugo falfehér arccal állt fel.
- Hogyan... Hogyan... - dadogta.
- John mellett ő volt a másik túlélő az óceánba zuhant gépetekről, akit idehoztunk - mondta Alpert.
Egy pillanatra mosolyféle suhant át Ben arcán.
- Attól tartok Hugo, újra meg kell őt hódítanod. És ha elfogadsz egy tanácsot, nem említed neki azt a kis közjátékot Michaellel a bunkeretekben!



Egy kiszáradt vízmosásban haladtak. Ilana vezette a nagyjából húsz főből álló menetet, miközben fegyveres szigetlakók biztosították a zegzugos ösvényt.
- Gyakran érzem úgy, mintha már jártam volna ezen a helyen - mesélte Locke jókedvűen -, ami tudom, elég nagy szamárság.
Sawyer udvariasan mosolygott.
- De hát, egyik sziget olyan, mint a másik, nem igaz? - ütögette meg a fejét Locke a szabad kezével. - Tudja James, igazán vicces dolog a sors. Valaki tanácsára túlélő túrára indultam Ausztráliába, de a lábam miatt hazaküldtek. Aztán a repülőnk a tengerbe zuhant és miután harmadmagammal megmenekültünk, négy évig bogyón és gyümölcsön éltem egy ehhez hasonló szigeten. De túléltük!
- Pokoli mázlijuk volt - mondta Sawyer sötéten.
- Maguk az igazán szerencsések! Ennyi kaland után éppen időben találtak vissza ide, hogy Richardékkal tarthassanak. Nagyon számít a képességeikre!
Sawyer dörmögött valamit, miközben Julietre gondolt és újra szívébe markolt a fájdalom.
- Ilana szerint hamarosan teljesen rendbe jövök - folytatta John zavartalanul. - Ahová készülnek, elvárják majd a segítségemet is. Bár az igazat megvallva nem tudom, mihez kezdenek a ládagyári ismereteimmel - nevette el magát.
Kissé meredekebb szakasz következett, Sawyer segíteni próbált a botjára támaszkodó Locke-nak, de az elég ügyesen elboldogult. Ben melléjük zárkózott.
- Nem haragszol John, ha pár percre elrabolom a kísérődet? - maga mögé intett. - Greta segít, ha szükséges.
Félre álltak és várták, hogy Hugoék beérjék őket. Sawyer Benhez fordult.
- John szerint az Oceanic 6 mellett további hárman menekültek ki a gépből, akiket négy év után találtak csak meg - dörmögte a fülébe. - De mi tudjuk, hogy csak ők hárman voltak. Ki volt a harmadik?
Ben arca megrándult.
- Türelem, James, türelem. Inkább velük foglalkozz most.
- Hogy bírod, Pulykatojás? - kérdezte Sawyer aggódva, amikor a társaik melléjük értek. Kate bágyadtan bólintott.
Ben a nyakát nyújtogatva nézett végig az ösvényen haladókon.
- Hol van Miles?
Hugo a fák közé mutatott. - Ki kellett mennie... De már itt is van - mutatott a nadrágját igazgató kínaira, aki kissé hátrébb éppen kibukkant a fák közül. Feldúltnak látszott.
- Foglalt volt a slozi? - ugratta Hugo, de a másik ezúttal nem vágott vissza, a gondolataiba mélyedve lépkedett tovább.
- Mi az a Kasmír-generátor? - fordult Hugo Benhez.
- Casimir. A DHARMA egyik veszélyes játékszere volt, amivel az időt próbálták manipulálni - felelte Ben. - Emiatt kellett végül... Radzinsky mesélt róla?
Hugo felhúzta a vállát.
- Csak úgy eszembe jutott.
Alpert lépett melléjük.
- Hamarosan odaérünk. Jól vagytok?
- Az biztos, hogy John nagyon jól van - mondta Sawyer kitérően. - Úgy tűnik, sok mindent tud, mi viszont semmit. Tulajdonképpen mit akartok tenni azon a helyen, ahová tartunk? És hogy találjuk meg Jacket?
Alpert megigazította a hátizsákját.
- Hisztek a második esélyben?
- Én már semmiben - hajtotta le a fejét Sawyer. - Tegnap óta átíródott pár dolog, amiben hittem.
Kate erőltetett mosollyal simogatta meg a vállát. Aztán eleredtek a könnyei.
- Az apám gyerekkoromban elhagyott minket - emlékezett vissza Hugo. - Mikor évek múlva visszajött, rá sem bírtam nézni. Aztán valahogy mégis összejöttünk.
Milesra lesett a szeme sarkából, a kínai egykedvűen gyalogolt tovább mellette.
- Úgy gondoljuk, mindenkinek jár egy második esély - mondta Richard. - Olyan dologra készülünk, ami először talán megrémít majd benneteket, de bíznotok kell a tervünkben.
Sawyer savanyú képet vágott.
- Most aztán fenemód megnyugtattál.
- Sok hibát elkövettünk az idők során, ami miatt végül az emberiség a vesztébe rohant. Azon vagyunk, hogy ezúttal másképp legyen. Megpróbáljuk megmenteni a világot!
- Haver, ez tényleg elég vadul hangzik. Ezután... - mutatott a felettük úszó barnásszürke fellegekre Hugo.
Alpert folytatta.
- Jacob nélkül semmi esélyünk sem volt, hogy megállítsuk azt az erőt, ami a pusztulásunkra tört és fogva tartja Jacket. Ezért vissza kell jutnunk egy korábbi időbe, ahol a segítségetekkel megváltoztatjuk a dolgok menetét.
Sawyer lemondóan csóválta a fejét.
- Már többször próbáltuk és nem jött be. Ha az emberiségnek ez a végzete, akkor ennyi volt és kész.
- Miért gondolod ezt? - kérdezte Ben.
- Te vagy rá a legjobb példa. Sayid rád lőtt és mégis itt vagy. Nem sikerült változtatnia a jövőn. Jack atombombát robbantott azért, hogy hazajussunk, de a bunker sem semmisült meg, éppen azzal tettük valósággá, hogy el akartuk pusztítani! Később láttuk a saját csónakunkat a vízen, de nem tudtuk megakadályozni Locke-ot abban, amire készült. Akárhányszor próbáltuk megnyomni a reset-gombot a sors rohadt számítógépén, hiába volt. Az a kormánykerék vagy micsoda is csak a bajt hozta ránk! A világ úgy látszik, nem akar megváltozni.
Közben egy magas kőfalhoz érkeztek, a menet megállt. Vésett hieroglifák borították a mészkövekből emelt falat, ami mindkét irányban az erdőbe veszett.
Alpert előre intett.
- Ezúttal másképpen lesz. A fal mögött az Elsők Temploma áll, ahol nemsoká... nos, nem fogunk többé semmilyen kereket forgatni vagy gombot nyomogatni. Ezúttal kihúzzuk a dugót a konnektorból!
Sawyerék mintha összebeszéltek volna, egyszerre fordultak felé. Értetlen arcukat látva Alpert nyugtatólag rájuk mosolygott és a fal felé mutatott.
- Ti nem ide tartoztok. Hamarosan visszatérünk mindennek a kezdetéhez.
Sawyer nagyot nézett.
- Úgy érted... oda, amikor... ezeket kifaragták? - préselte ki magából a szavakat. - A fáraók idejébe?!
- Nem James. Sokkal régebbre. Oda, ahol az Istenek megszülettek.
Azzal magukra hagyta őket.
- Ugye, Richard megőrült? - kérdezte Kate rémülten. Elkapta Ben vállát. - Mondd, hogy igen!
Hugo, aki már korábban elvesztette a fonalat, rosszat sejtve nézett az előttük húzódó falra.
- Haver, mi a fene ez az egész? Kik születtek?
Ben lerakta a hátizsákját.
- Szerintem élvezni fogjátok - mondta bólogatva. - Hugo, te különösen.



Elöl mozgás támadt. Az egyik faldarab lassan félre csúszott és az árnyékban lévő nyílásból szőke fiatalember lépett eléjük.
- Üdv! - köszönt rájuk. Sawyernek valamiért nagyon ismerősnek tűnt, de nem tudta hová tenni.
Hugo felkiáltott. Félre tolta Milest és előre furakodott, a gitártokot használva segítségül.
- Haver, megtettem mindent, amire kértél, de ezt most már visszaadnám - mondta megkönnyebbülten.
A szőke barátságosan a vállára tette a kezét.
- Nem az én gitárom.
- Az erdőben azt mondtad, hozzam el neked - ráncolta a homlokát Hugo, de a szőke nem válaszolt.
Hugo zavarában hátralépett, végül Richard elvette tőle a tokot.
- Ő nem Jacob, Hugo - nézett őszintén a szemébe. - Még nem.
Sawyer egyre izgatottabban nézte a jelenetet, lelki szemei előtt rég elfeledett gyerekkori kép bukkant fel. Hitetlenkedve rázta a fejét.
Hátulról ezalatt egy tető nélküli fényes fémládát cipeltek a bejárathoz. Kate odalesett, és a takarók alatt egy szakállas embert pillantott meg.
- Ki fekszik abban?
- Frank Lapidus - válaszolta Ilana.
- Frank?! Beteg?
- Kómában van. Pontosabban egy ahhoz hasonló katatón állapotban - válaszolt a lány. - Afféle hordozóvá vált, mikor Jacob testét a Templomban... - elcsuklott a hangja. - Sajnos ahhoz, hogy Jacob újra velünk lehessen, hiányzik valami, ami segítené abban, hogy megtalálja a helyét őbenne - mutatott a szőke férfira.
Sawyer felkapta a fejét.
- Mint John koporsójánál az a cipő?
Ben ránézett.
- Ha netán nálad van Jacob cipője, majd szólj - morogta sötéten.
Sawyer a kezeslábasa felső zsebére mutatott.
- Az nincs. A tolla jó lesz helyette?
Ben olyan buta képet vágott, mint még soha.
Ekkor a kőfal nyílásából karcsú nő lépett eléjük és rájuk köszönt.
Hugoék döbbenten bámultak a jelenésre. Miles tátott szájjal elindult felé, de Sawyer magához tért és elkapta a karját.
- Mit mondtam neked, anyaszomorító?! Hat méter távolság!
Claire rájuk nevetett, majd egyenként megölelte őket.
- Azt hittem, végleg elragadott a sziget, amikor eltűntél! - szorította magához Sawyer meghatódva.
A lány egyetlen pillanatra elkomorodott, azután vidáman a szőke fiatalember felé fordult, és anyai büszkeséggel nézett a szemébe.
- Ne aggódjatok, már semmi bajom. Mióta újra vele vagyok.

L O S T